A talajegészség 5 alapelvét az Egyesült Államokban fogalmazták meg és alkalmazzák egyfajta krédóként, hiszen ez alapján könnyen megvalósítható a talajépítéshez szükséges rendszerszintű megközelítés.

Az 5 alapelv a következő: 1) folyamatos talajtakarás; 2) minimális talajbolygatás; 3) növényi diverzitás; 4) élő növények és gyökerek 365 napon keresztül; 5) az állatállomány integrációja.

1. Folyamatos talajtakarás

A folyamatos talajtakarás számos előnyt biztosít a szántóföldeknek, legelőknek, gyümölcsösöknek és kerteknek:

• A szél- és vízerózió kontrollálása: a talajtakaró megvédi a talajt a víztől és a széltől, egy helyben tartja a talajt, és vele együtt az értékes szerves anyagot és a tápanyagokat.
• Evaporáció csökkentése: a talajt védő réteg csökkenti a párolgást, így több nedvesség marad a talajban a növények számára.
• Talajhőmérséklet szabályozása: a talajt védő pajzs szabályozza a talajhőmérsékletet, a talaj hideg időben melegebb, meleg időben hűvösebb lesz. Akárcsak mi emberek, a talaj táplálékhálója is akkor funkcionál a legjobban, ha kiegyenlített a hőmérséklet.
• Tömörödöttség: a csupasz talajra lehulló eső a talajtömörödés egyik oka. Amikor a talajt védő réteget éri az eső, akkor az elnyeli az esőcsepp energiáját.
• Gyomok elnyomása: a folyamatos talajtakarás limitálja a gyomcsírák számára elérhető napfény mennyiségét.
• Élőhely: a talajvédő pajzs biztonságos élőhelyet jelent a talaj felett és a talajban élő életformáknak.

A folyamatos talajtakarást egyszerűen ellenőrizhetjük: csak nézzünk le a talajainkra és kérdezzük meg, hogy a talajfelszín hány százalékát fedi a szármaradvány. Az eróziót először meg kell fékeznünk, csak így tudjuk elkezdeni a talajépítést. A cél az, hogy a talajaink 100%-át lefedjük zöld növényekkel vagy szármaradvánnyal a tenyészidőszak alatt és azon kívül is.

2. Minimális talajbolygatás

A talajbolygatás jellemzően három formában fordulhat elő:

• Biológiai bolygatás: ide soroljuk a túllegeltetést, ami korlátozza a növényeket abban, hogy a rendelkezésre álló szén-dioxidot és napfényt hasznosítsák.
• Kémiai bolygatás: túlzott növényvédőszer- és tápanyag-kijuttatás, amely károsíthatja a talaj táplálékháló működését.
• Fizikai talajbolygatás: a talajművelés, amire ebben a cikkben fókuszálunk.

A talaj általában 45% ásványi anyagot (homok, iszap, agyag), 5% szerves anyagot, 25% vizet és 25% levegőt tartalmaz. A víz és a levegő a pórusterekben, az aggregátumok között található. Az idő előrehaladtával a talajművelő eszközök csökkentik és végül eltávolítják a pórustereket, így romlik a beszivárgás és megsemmisülnek a biológiai ragasztók, amik összetartják a talajainkat. A vízerózió, a szélerózió, a belvíz/pangóvíz, a cserepesedés és a szervesanyag-tartalom csökkenése is a túlzott talajművelés eredménye.

Vissza tudjuk fordítani a művelés talajra gyakorolt hatásait? Igen, vissza tudjuk. A talajbolygatás minimálisra csökkentése egy jó kiindulás ahhoz, hogy újraépítsük a talaj aggregátumait, a pórustereket, a talaj ragasztóit és a szerves anyagot. Ez egy alapvető lépés a hosszú távú talajtermékenység érdekében.

3. Növényi diverzitás

A talajaink olyan környezetben alakultak ki, amikor számos növényfaj működött együtt egy közösségként. A mezőgazdaság megjelenésével azonban ezeket az évelő polikultúrákat egyéves monokultúrák váltották fel, és a talajlakók, amelyek változatos évelő növényektől kapták a táplálékot gyökérváladékok formájában, most egyszerre csupán egy egyéves növénytől kapják a tápanyagokat.

Az eredeti növénypopulációkat úgy tudjuk utánozni, hogy változatás vetésforgót használunk, amely több biodiverzitást biztosítanak, így éltetik a talaj táplálékhálót. Ez cserébe javítja a csapadék beszivárgását és a tápanyagok körforgását, és közben csökkenti a károsítók és kórokozók nyomását.

A négyféle növénytípus néhány példával a következő:

• melegkedvelő fűfélék: kukorica, cirok, szudánifű, köles;
• melegkedvelő kétszikűek: napraforgó, szója;
• hidegkedvelő fűfélék: búza, zab, árpa, rozs;
• hidegkedvelő kétszikűek: len, borsó, lencse.

A változatos vetésforgók az egykori természetes növénytársulásokat utánozzák, ezek elengedhetetlenek a talajmegújító mezőgazdaság technológiájában.

4. Élő növények és gyökerek 365 napon keresztül

Az évelő növénytársulásokban megtalálhatjuk a hidegkedvelő füveket, a melegkedvelő füveket és a virágzó fajokat. Ezek a növények képesek arra, hogy a hűvösebb őszi és tavaszi időben, valamint a meleg nyáron is fejlődjenek. Ez teszi lehetővé, hogy a talaj táplálékháló gyökérváladékokkal való ellátása folyamatos legyen a tenyészidőszakon keresztül.

A szántóföldjeinken általában egyéves hidegkedvelő vagy melegkedvelő fajokat termesztünk, amelyeknek van egy alvó időszakuk a vetés előtt és az aratás után. Ezt a hiátust töltik ki a takarónövények, ellátva a talajéletet gyökérváladékkal ebben az időszakban.

A takarónövényeket egyéves, kétéves vagy évelő növényként illeszthetjük be a vetésforgónkba. Kis területen kezdve biztosan minden gazdálkodó megtalálhatja, hogy melyik megoldás működik az ő területein a legjobban.

A takarónövények az alábbiakban segítenek:

• napfény és szén-dioxid folyamatos felhasználása, és így a talajélet táplálása a gyökérváladékokkal;
• aggregátumképzés és pórustér létrehozása a talajban, javítva a beszivárgást;
• a talaj takarása, a víz- és szélerózió megfékezése, valamint a talajhőmérséklet és az eső általi talajtömörödés szabályozása;
• szervetlen tápanyagok felvétele és elérhetővé tétele, így javítva a talajvíz minőségét;
• szikes foltok kezelése;
• táplálék és élelem a beporzó rovaroknak;
• gyomok elnyomása a területen;
• táplálék, élettér és terület a vadaknak;
• a haszonállatok integrációjának lehetősége a legeltetéssel;
• diverzitás hozzáadása a vetésforgóhoz;
• a C:N arány beállításával a takarónövény-maradványok lebomlási sebességének gyorsítása/lassítása.

5. Az állatállomány integrációja

Az állatok, a növények és a talajok egymást erősítő szerepe évezredekre nyúlik vissza. Az utóbbi időkben sajnos az állatok kötött tartása, valamint az állattartó gazdaságok számának csökkenése miatt az állatok szerepe ebben a képletben visszaszorult.

Miért lenne érdemes újra a rendszer részeivé tenni a haszonállatokat?

• Kiegyensúlyozott szén-nitrogén arány: az őszi-téli legeltetés a magas széntartalmú szármaradványt alacsony széntartalmú szerves anyaggá alakítja át, amely kiegyensúlyozza a C:N arányt és kezeli a szármaradványt a direktvetés előtt.
• Jobb újrahajtás: a tavaszi-nyári legeltetés, amely során az egyéves vagy évelő növényeket csak rövid ideig legeltetjük és hosszan pihentetjük, segít a növényeknek az újrahajtásban, még jobban hasznosítva a szén-dioxidot és a napfényt.
• Tápanyag-export csökkentése: nem kell a takarmányt az istállóba szállítanunk, helyette helyben tudjuk legeltetni, így kevesebb tápanyagot viszünk le a területeinkről. Ez segít a tápanyagok, ásványi anyagok, vitaminok és a szén körforgásában.
• Gyomnyomás kezelése: a legeltetéssel gyomirtó szerek nélkül kontrollálhatjuk a gyomokat.
• Magas tápértékű étrend: a takarónövények és a szármaradványok legeltetése lehetővé teszi, hogy ősszel hamarabb lehozzuk az állatállományunkat az évelő gyepterületekről, így a gyepnek hosszabb regenerációs idő áll rendelkezésére.
• Egyszerűbb trágyakezelés: nem kell az istállóban keletkező trágya mozgatásával, tárolásával és kiszórásával foglalkoznunk. A tápanyagok megőrzése és a vízminőség védelme is egyszerűbbé válik.

Hogyan lehet ismét állatállomány a területünkön?

• Legeltethetjük ősszel és télen a szármaradványt és a takarónövényeket.
• Nyáron egy teljes szezont kitöltő takarónövényre hajthatjuk rá őket, és ha elég időt hagyunk a növedéknek, akkor ősszel és télen ismét legeltethetjük őket.
• Évelő növények legeltetése, amelyek ugyanúgy részei a vetésforgónak, mint az egyéves növények.

 

A cikk a Menoken Farm (Bismarck, Észak-Dakota, USA) által kiadott kiadvány alapján készült.