Sokan kérdezitek, hogy a talajmegújító módszertan szerint hogyan kellene mégis védekezni egy olyan aszály ellen, mint ami 2022 nyarán az Alföldet is sújtotta. Mik a tapasztalatai a vízmegtartó, mulcshagyó művelést folytató gazdáknak? Úgy gondoltuk, ideje áttekinteni, milyen tényezők súlyosbítják az aszályt, és milyen helyi és tájszintű megoldásokkal lehetne orvosolni azt.

NEM LEHET ELEGET ÖNTÖZNI – BENT KELL TARTANI A VIZET A TALAJBAN!

Gribek Dániel szakmai beszélgetőműsorának legutóbbi adása, a HEKTÁR podcast 4. része annyira jól sikerült, hogy keveset tudunk érdemben hozzátenni. Inkább szeretnénk összefoglalni, és kiemelni elvitelre néhány fontos állítást az elhangzottakból. Mindenkinek ajánljuk, hogy hallgassa végig a teljes adást is!

„Lehet forgatás nélkül, és lehet ész nélkül termelni.”

Ha ősszel és télen van csak rendesen csapadék, tartsuk bent azt a vizet a talajban. Tavasszal és nyáron úgyse lesz elég. Most, ősszel és télen kéne megfogni.

Hogyha valahol nyáron több, mint fél évig nem esett, azon nem lehet segíteni. De amikor egy csapadékos tél után már április-májusban aszályról beszélnek egyesek, ott valamit nagyon elrontottak a talaj vízháztartásában.

Az a lényeg, hogy minél kevesebb művelettel, minél kevesebb bolygatással és porolással műveljük a földet. Nem úgy kell hozzáállni, hogy 8-10 menetben túlműveljük, „aztán majd megöntözzük valahogy.”

Először vízmegtartó módszerekkel, minimum műveléssel és ahol lehet, akár no-till, azaz nem-műveléssel kell megőrizni a vizet. Ezekről a technológiákról például a Talajreform téli szemináriumán hallhatsz részletesebben, ezek közül az ingyenes előadások közül is kiemelten ajánljuk ezt a maratoni videót a talajkímélő művelés technológiáiról és gépeiről:

Hogy mik a tapasztalatok? A takarónövényes, kímélve művelt táblákon az idei aszály szintén pusztított, de érezhetően kevésbé.

Másik fontos módszer az aszály elleni védekezésben az agrár-erdészeti rendszerek, illetve ezek egyes elemei, fogásai, amiket beépíthetünk a gazdaságba. Az erdő, erdősáv, fás foltok, cserjék és füvesített sávok fontossága, hogy ökológiai szolgáltatásokat nyújtsanak, például a vízháztartásunk javítását:

• Az erdei mikroklíma nagyban hozzájárul a hőmérséklet és a páraéhség csökkentéséhez
• A hegy és dombvidéki erdeink a villámárvizek kialakulásának veszélyét csökkentik
• Hullámtérben levezetik a vizet, bár figyelni kell az ártér tisztán tartására is
• A biotikus pumpa futószalagként vihetné be a kontinens szárazabb belsejébe a tengerek felől az esőfelhőket
• A mezővédő fasorok (nevük ellenére ezekbe tartoznak a bokros sávok is) a széleróziót csökkentik, így nehezebben szárad ki a talaj felső rétege
• A nem művelt növényi sávoknak elfolyásgátló hatásuk van, nehezebben jutnak be a sorok túloldalára a permetező anyagok, csökkentve az ökológiai lábnyomunkat
• A nyugton fejlődő növények a szerves anyagot stabilan és hosszútávon megköthetik
• A fasorok ugyan negatív és pozitív értelemben is árnyékolnak, egyrészt csökkentik a kiégést, de ha túl sűrűek, elvonják a napfényt a közelükben lévő kisebb növényektől; összességében mégis pozitív hatásuk van a termelés egészére
• A biodiverzitásra kiemelten jótékony hatásuk van, javítva az ökológiai önfenntartó képességét a mezőgazdasági területeknek akkor is, ha a vadkárt is növelik közben
• Összességében azért éri meg, mert például a kártevők természetes ellenségei is megtalálják élőhelyüket a tájban, illetve a nem művelt tájfoltok hozzájárulnak a mozaikos tájszerkezethez, ezzel is az egyes kártevő fajok felszaporodásának esélyét csökkentik és a természetes növényvédelmet erősítik

Nem lehet mindenhol egyszerre ugyanolyan jól alkalmazni az öntözés alternatíváit. Van, ahol nem fog beválni a no-till, viszont a talajkímélő minimum művelés valamelyik formája (lásd a videó linket fentebb) biztos működni fog. Van, ahol a kiterjedt fásítás nem megoldás, viszont elfolyásgátló és mezővédő növények sávjait ezeken a részeken is lehet telepíteni. A visszavadítás (rosszul termő, ártéri, kiemelten belvizes területek visszaadása a természetnek) hosszú távon kiemelkedő ökológiai szolgáltatásokat nyújt, nagyban javítva a művelt területek hozamát.

De miért nem megoldás mindenkinek az öntözés? Nagyon egyszerű okból. Jelenleg az összes hazai mezőgazdasági terület 2-5% közötti része öntözhető. A legoptimistább tervek szerint is, ha rengeteg fejlesztés és az eddiginél sokkal nagyobb emberigényű munka történik, ez az arány csak 5-8%-ig tornázható fel. Ez nagyon fontos lenne, de nyílván nem oldana meg mindent, hiszen csak az ország töredékén segítene. Az ország mezőgazdasági területeink több, mint 90%-ának nem megoldás, hogy többet öntözzön. Sem a folyók visszatartása, sem a csapadék vagy az árvizek gyűjtése nem valódi perspektíva ebben a léptékben. Az ökológiai, talajra alapozott vízmegtartás és vízgazdálkodás módszereire KELL hagyatkoznunk.

Paradox módon a legtöbb természeti eredetű mezőgazdasági kár forrása az aszály és a belvíz. És nagyjából ugyanazokon a területeken. Ez nagyon sokat mond arról, hogy mennyire nem megy nekünk a talajjal és a vízzel kapcsolatos összefüggésekben való gondolkodás. Majdnem 90%-a az öntözésnek az alföldön zajlik, túlnyomórészt felszíni, 12% körüli a felszín alatti (fúrt kútból származó) vizek felhasználása. Ugyan 700 ezer hektáron van kiépítve öntözőrendszer, de a szocializmus alatt, a TSZ rendszerben volt több mint 300 ezer hektár utoljára a gyakorlatban is öntözve. A jelenleg feldaraboltabb birtokviszonyok miatt a korábbi öntözési infrastruktúra nem volt használva és megfelelően karbantartva, és mára nagyrészt amortizálódott. Az újonnan alakuló öntözési közösségek által felújított és kiépített rendszerekre sincs garancia, hogy hosszú távon fent lennének tartva.

A nemzeti cél jelenleg a 400 ezer öntözött hektár elérése, de ettől még messze vagyunk, és a nagyjából 4,5 millió hektár hazai mezőgazdasági terület mellett ez azt jelentené, hogy az abszolút legoptimistább célkitűzésünk is az, hogy kevesebb mint a művelt területek 10%-a öntözhető legyen.

A maradék több, mint 90% hogyan ne száradjon csonttá? Csak ott öntözzünk, ahol lehet, és érdemes: ahol hasznot hoz. Egy mondatban: ott kell öntözni, ahová olcsó odavinni a vizet.
Hogyha valahova nem lehet egyszerűen, olcsón kiépíteni, vagy nem lehet egyszerűen, természetes forrásból és fenntartható módon megoldani, ott a fent említett alternatívákra kell hagyatkozni.

Előre gondolkodni, és elengedni azokat a gyakorlatokat, amik visszatartanak minket a fejlődésben és a megtérülő gazdálkodásban. Ezzel zárjuk a vízügyi szakértőket megszólaltató HEKTÁR podcast összefoglalóját.

Ezelőtt az adás előtt nem sokkal jelent meg a hazai agrárium szakmai köreiben gondolatébresztőként ható cikk Kökény Attilától az Elszántott esők országa címmel, amit sokan elolvastatok már. Ezt is érdemesnek tartjuk összefoglalni, majd kiegészíteni az általa leírtakat.

Miért nem tudunk ökoszisztémában gondolkodni?

Az első nagy akadály, hogy az alapvetően aszályvédelemre (is) kitalált talajmegújító technológiát bizakodó becslések szerint is csak az Alföld művelt területeinek 5%-án alkalmazzák, így ezek a gyakorlatok pusztába kiáltott szóval érnek fel jelenleg. Ha 100 hektárból csupán 5 hektár talajszerkezete alkalmas normális vízgazdálkodásra, az tájszinten ugyanannyit fog érni, mintha 0 lenne.

Ezenkívül egy fontos koncepció, amivel érdemes tisztában lennünk, az a biológiai esőképződés: a biológiailag aktív területek magasabb hőmérsékleten is képesek jégkristályokat képezni az esőhöz. A biomassza egyenletes, lassú párolgása a vízgőz mellett pollenek, baktériumok és gombaspórák trilliárdjait juttatják a légkörbe, amelyek nagy magasságban kondenzációs magot képeznek és rajtuk kicsapódik a légköri nedvesség, így  megteremtik a saját esőjüket. Viszont jelenleg ehhez nincs elég megfelelő ökológiai kapacitás az Alföldön.

Milyen megoldásokra lenne lehetőség?

1.) Talajkímélő művelés és mulcshagyás minél kiterjedtebb alkalmazása a mezőgazdaságban, takarónövények és évelő kultúrák használata a vetésforgóban: a talajművelés minden formája csökkenti a talaj szerves széntartalmát és rombolja a talaj táplálékhálóját. A talajmunkák által csupaszon hagyott talajfelszín gyorsan felmelegszik és kiszárad, a szél- és csapadékerózió akadálytalanul viszi el. A tájból ezzel eltűnik a hőmérséklet- és páraszabályzó réteg, a lassú párolgás lehetősége, majd a szelek által felkapott por még az esők kialakulásának lehetőségét is csökkenti. Ugyan a talajvíz bőven elérhető lenne az 1 méternél mélyebbre gyökerező növényeknek, ha a talajszerkezet és a talajegészség rendben volna, vagy másrészt, ha nem csapolnánk le módszeresen a belvizeket.

2.) Esőfolyosók: az összefüggő nagy erdők ezer kilométerekre képesek a nedvességet bevezetni a szárazföld belsejébe a tengerekről és óceánokról, ez a biotikus pumpa avagy esőfolyosó. Az összes felsorolt lehetőség közül ez az egyetlen, amit ne tudna házon belül megoldani az ország, ennek csak nemzetközi összefogással tudnánk komolyabban nekivágni. Úgy viszont minél előbb érdemes volna.

3.) A meglévő csatornák és vízgyűjtők ésszerű használata és a vízminőség védelme: visszatérő probléma, hogy az esős időszakokban elsősorban a kármegelőzésre koncentrálva minden lehetséges vizet leeresztünk, és csak akkor kezdjük el újra gyűjteni, amikor már látóhatáron van a pusztító szárazság, így a kezdeti víztöbbletből gyorsan vízhiányt teremtünk. Amikor azonban tele van az öntözésre szánt csatorna, sokszor még akkor is teljesen alkalmatlan erre a célra, mivel a kijuttatott növényvédő szerek és műtrágyák túlzott használata, majd vízbe kerülése olyan kémiai-biológiai folyamatokhoz vezetnek, ami a vizet gyakorlatilag öntözésre alkalmatlanná teszi. Megoldás lenne a mérsékeltebb és értelmesebb inputhasználat, és a biológiai szemléletű talajerő-gazdálkodás, például a nitrogénkötő takarónövények és szerves trágyák alkalmazása, a biológiai önszabályozás és természetes növényi védekezés erősítése (mikorrhizális immunrendszer, faji diverzitás jelentette kártevők elleni védelem, stb). Ezenkívül magát a szintetikus inputoknak a természetbe való elfolyását is gátolhatjuk a mulcshagyással, talajkímélő műveléssel, valamint tábla széli, csatornák menti füvesített sávok hagyásával.

4.) Helyi léptékű visszavadítás: ide tartozik a mezővédő fasorok telepítése is. A kiszáradást elősegítő szél erejének csökkentésében és árnyékolással a talajfelszín hőmérsékletének szabályozásában is jelentős szerepe lenne a sűrűbben telepített mezővédő fasoroknak. Ezenkívül adott lenne az alacsony termékenységű területek gyepesítése, erdősítése, és kisebb vizes élőhelyek restaurációja.

Számos leeresztett tó, vagy mélyfekvésű terület lenne alkalmas vízgyűjtőnek, és ez magával hozná a víz rendelkezésre állásán kívül az olyan ökológiai előnyöket is, mint a kiegyensúlyozottabb mikroklíma és több élőhely nyújtása a hasznos szervezeteknek. Az országban több százezer hektár olyan terület van szántóföldi művelésbe vonva, amely alapvetően alkalmatlan mezőgazdasági művelésre. Vagy az aszályban buknak el elsőként, vagy a hasznos mennyiségű csapadékok is már komoly belvizeket képeznek rajtuk. De az Alföldön lenne egy ennél elsőrangúbb tennivaló.

5.) Árterek restaurálása, a talajvíz túlzott lecsapolásának megszüntetése:
talán a legjelentősebb kérdést hagytuk a végére. Ugyan Kökény Attila erről is sokat írt, de mint az Alföld aszályproblémájának legnagyobb, mesterségesen létrehozott okát, úgy éreztük, érdemes mélyebben is belemenni az árterek, természetes vízgyűjtők problémakörébe.

Pinke Zsolt, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék munkatársa írja a következőket:
Európa legnagyobb 19. és 20. századi folyószabályozása az Alföldön történt, a vízmentesített ártereken létrejött szántóföldek többsége azonban alacsony vagy közepes termőképességű. Egy tömeges élőhely-restaurációs programba vonható terület kiterjedése országosan 10–15 ezer négyzetkilométer között becsülhető.

Talán kevéssé ismert, hogy az egykori ártereken létesült szántóföldek védelme érdekében 40 ezer kilométer hosszúságú csatornahálózat segítségével éves átlagban a Balatonban tárolt vízmennyiségnél több vizet terelünk a folyókba a belvizes területekről, és több balatonnyi vizet vezetünk le az árvízi hullámok idején. Mivel az időleges víztöbblet (árvíz és belvíz) döntően a téli és kora tavaszi hónapokban alakul ki, amikor a párolgás alacsony intenzitású, az elvezetett víz nagy része idővel a talajba szivárogna, enyhítve a mezőgazdasági területek és a természetközeli növényzet nyári vízhiányát. Súlyos aszályok, mint az idei esetén a téli és tavaszi időszakban vízzel feltöltődő talajok százmilliárdokban mérhető terméskiesést előznek meg.

Az egykori ártereken kialakított szántóföldi állományunk túlnyomó többsége hazánk legaszályosabb zónájában található. Ezért az alföldi mezőgazdaság klímaváltozáshoz való alkalmazkodásának, a síkvidéki gabonatermesztés hatékonyságának növelése és a természetes gyepek, valamint erdők érdekében elkerülhetetlen feladatunk az egykori vizes élőhelyek helyreállítása. A vizes élőhelyek talajvízpótló funkciója mellett figyelmet érdemel, hogy az egyre szélsőségesebbé váló csapadékviszonyok százmilliárdokban mérhető hazai ár- és belvízvédelmi fejlesztéseket tesznek szükségessé.

A finanszírozhatatlan mértékűvé duzzadt árvízvédelmi kiadások következtében Európa számos országában fordulnak az alacsony termőképességű egykori árterületek restaurációja felé. A vízmentesített, de belvíznek és aszálynak egyaránt leginkább kitett, egykori alföldi árterek többségén a termésátlagok a hazai legalacsonyabbak között vannak. Ezen gyenge agráralkalmasságú szántóföldek termelését ráadásul jelentős ár- és belvízvédekezési költségek terhelik. A belvizes területek a táji adottságaik miatt olyan további potenciális természeti szolgáltatásokkal rendelkeznek, amelyek a földhasználók és a közösség számára egyaránt hasznosak lehetnek. Kiemelkedő például az ártéri erdők szénmegkötő képessége.

Egy, a mainál gazdasági és ökológiai értelemben is fenntarthatóbb földhasználati rendszer kialakítása során kevéssé elkerülhető annak az elvnek az érvényesítése, mely szerint, ha a földhasználó a közösségi források finanszírozásával fenntartott, a gabonatermelés maximalizálására törekvő tevékenységével felhagy annak érdekében, hogy a közösség számára elismert és akár pénzben is kifejezhető ökoszisztéma-szolgáltatásokat (például árvízvédelem, élelmiszer-termelés, szénmegkötés vagy talajvízpótlás) közvetítsen, a közvetített hasznokból részesedni jogosult. Ennek az elvnek a mentén okkal érvelhetünk amellett, hogy a szántóföldi művelésből kivont és természetközeli élőhellyé alakított területeken gazdálkodók nemcsak a földalapú támogatásra váljanak jogosulttá, hanem a szántóföldi művelés felhagyásával kiesett hasznukat a közösségnek nyújtott hasznokból kompenzálják.

Olyan restaurációs program is elképzelhető, amely döntően természetvédelmi oltalom alatt álló területeket érint, és csak kisebbik részben gyenge adottságú szántóföldeket. A tömeges élőhely-restaurációhoz számos műszaki feladat kapcsolódik. Nem teljes körűen ilyenek:

• a helyreállítandó vizes élőhelyek által érintett vonalas létesítmények (út-, vasút- és közmű hálózatok) védelme vagy áthelyezése,
• településrészek védelme,
• szennyezett területek (szemétlerakók, egykori ipari és katonai létesítmények, dögkutak stb.) kármentesítése,
• a nagy területen megvalósítandó, szabályozott vízkivezetés műtárgyainak kiépítése
• és a feleslegessé váló belvízcsatornák felszámolása.

Egy ilyen természetvédelmi és vízügyi beruházás teljes költsége a csatlakozó feladatokkal együtt nagyságrendileg ezermilliárdokra becsülhető. Azonban ha figyelembe vesszük a vízvisszatartással elkerülhető aszálykárok, a megtakarítható árvíz és belvízvédelmi kiadások, a vizes élőhelyeken megkötött szén-dioxid rohamosan növekvő értékét, világos, hogy megtérülő beruházásról van szó. A hatékony felkészülés és megvalósítás érdekében megkerülhetetlen és sürgető feladat az élőhely-restaurációs programhoz kapcsolódó kutatási, fejlesztési és innovációs tevékenység mai mértékének és forrásainak megsokszorozása.

Összefoglaló elvitelre

Természetesen nem várható el, hogy a teljes egykori tiszai árterületet restauráljuk, vagy egyik napról a másikra a regeneratív mezőgazdaságra álljon át mindenki, vagy hogy minden mélyebb fekvésű táblával rendelkező gazda vízgyűjtővé alakítsa területét szomszédai kedvéért. Azonban ezeket az intézkedéseket legalább irányelvként elkezdhetjük használni, és szakmai nyomásgyakorlással érvényt juttathatunk nekik, hogy felülről is támogassák a hasonló intézkedéseket, kibővítve az aszály elleni védekezés tárházát az 5% öntözhető terület megsegítésén túl is. A drasztikus mértékű visszavadítás önmagában nem életképes gazdaságilag, miközben egyértelmű, hogy szükség van a nagyszabású ökológiai restaurációra; így az ebben érintettek kiemelt kompenzációjára is.

Amit pedig minden felelős gazda meg kell értsen, hogy ha van 100 hektár föld, és mind a 100 hektárra szeretnének területalapú támogatást kapni, és monokultúrát termeszteni a lehető legegyszerűbb, konvencionális agronómiai módszerekkel rajta, akkor bizony eljön az idő, hogy mint az idei aszályban is, a területalapú támogatásuk arra lesz csak elég maximum, hogy épp hogy nullszaldóra kijöjjenek.

Hogyha a hipotetikus 100 hektárból például csak 70-et művelnénk meg, azt is minimális talajbolygatással, és hagynánk bőven helyet az ökológiai sokszínűség és biológiai önfenntartás (valamint nem utolsósorban az esőképződés) szereplőinek, azzal olyan szinten védhetnénk meg tábláinkat, hogy még a legnagyobb aszályban (és egyéb szélsőséges időjárási jelenség, vagy kártevő felszaporodás esetén) is maradhat valami kis hasznunk rajtuk, jó években pedig abszolút jövedelmezőbbek lehetnénk a konvencionális technológiánál.

Nem a legrövidebb út visz minket legmesszebb.

A cikket szerkesztette: Lőrinczy Márk