Az embernek ahhoz, hogy életben maradjon vagy fejlődjön, fel kell élnie környezete erőforrásait. A fenntarthatóság annyit tesz, hogy hosszú idő alatt sem fogynak el készleteink, mivel gyorsabban termelődnek újra, mint ahogy pusztítjuk azokat. Ahhoz, hogy ezt bármennyi időn át – ha örökké fennmarad az emberi faj, akkor is – folytathassuk, szét kell választani a gazdasági növekedés terhelését globális és helyi léptékben. Ami nem pótolható, azt meg kell őrizni, ami idővel termelődik csak újra, azt nem szabad túlhasználni, biztosítani kell a regeneráció feltételeit a megújuló erőforrásoknak, elég időt hagyva a megfelelő hatékonyságú, valóban teljesen megújuló technológiák kifejlesztésére.

Mi a mezőgazdaság fenntarthatóságának tétje?

Ugyan nem az agrárium a legnagyobb károsanyag-kibocsátó (így is az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának negyede mezőgazdasági eredetű), de sok más szempont szerint sem fenntartható jelenlegi módszereinknél maradva. Ezzel nagyjából mindenki egyetért, az azonban vita tárgya, hogy milyen intézkedésekkel és milyen ütemben érdemes hatékonyabbá tenni a termelést és csökkenteni a környezeti terhelést. Nehéz úgy eltalálni az intézkedések ritmusát, hogy a vállalatok, háztartások és államok is a pénzüknél maradjanak. Mindemellett jelenleg Magyarország területének felét használjuk mezőgazdasági célokra, emiatt különösen indokoltnak mondható foglalkoznunk a témával.

Tízszer gyorsabban koptatjuk a termőföldet (évente világszerte mintegy 75 milliárd tonnányit), mint amilyen gyorsan újra tud épülni a talaj. Ha nem változtatunk a módszereinken, a 2040-es és 2080-as évek között globálisan kimerül a termőréteg, elsivatagosodnak a szántóföldek, váztalaj marad csak belőlük. Nagyjából a valaha művelésbe vont földek 20%-a maradt csupán termő. Ahol a 19. században egykor több méter mély volt az életteli humusz, mára néhány centimétereknek is örülünk. A régebb óta művelés alatt álló táblákon, hazánkban is akad, ahol már el is tűnt. Ez a degradációs folyamat jelenleg is gyorsul. A szervesanyag-tartalom csökkenését az is jól illusztrálja, hogy felére csökkent a talajban megkötött szén az utóbbi néhány évszázadban. Tegyük hozzá, hogy ez nagyrészt most a légkörben van, közvetlenül szerepet játszva a felmelegedésben.

Száz év alatt többszörösére nőtt az élelmiszer- és agráripar hatékonysága, viszont az egy főre jutó fogyasztásunk is. Ezt a növekedési tendenciát nem állítja meg sem Magyarországon, sem más fejlett országban a természetes népességfogyás sem. A mezőgazdaság energiakihozatali értéke (ami azt fedi, hogy egy egységnyi kalória kitermeléséhez hány egység fosszilis üzemanyagot kell elégetnünk) az 1940-es években 0,1 volt, mára 2 fölé nőtt. Emellett a szántók mérete nem nőtt jelentősen ebben az időszakban, viszont az inputok többszörösét kezdtük kijuttatni. Átlagosan nitrogénből háromszor annyit, foszforból tízszer annyit adunk ki ma, mint amennyit az ökoszisztéma hasznosítani tud. A többi egyrészt kárba vész, másrészt ekkora mennyiségben koncentrálódva szennyezi a környezetet, és közvetlenül az emberi szervezetre is hatással van. Világszerte a mezőgazdaság használja fel az édesvízkészletek 70%-át, a víztározók viszont 60%-kal gyorsabban ürülnek, mint amilyen ütemben vissza tudnak töltődni.

Hazánkban az elmúlt 15 évben a szántóföldi madárfajok állománya több mint harmadával csökkent. 2020 és ’21 évekre vonatkozóan majdnem 30%-os méhpusztulást jelentettek az előző évihez képest (tehát a pusztulás üteme egy év alatt majdnem harmadával is képes gyorsulni). Más jelentések szerint a világ rovarfajainak 40%-a áll a kihalás szélén emberi hatások miatt. Kijelenthető, hogy ha továbbra is maradunk módszereinknél, adott a teljes ökológiai összeomlás.

Lehetne egyáltalán máshogy csinálni?

A mezőgazdaság fenntarthatóvá tétele talán a legkönnyebben megoldható az összes iparág közül, és ennek átállításával teheti az emberiség a legkevesebb befektetett energiával talán a legtöbbet a saját maga túléléséért. Azért így sem lesz egyszerű.

Srí Lanka 2021 áprilisában szinte egyik napról a másikra általánosan betiltotta a szintetikus műtrágyákat és irtószereket, és megpróbált a világon az első teljesen bio módszerekkel termelő országgá válni. Az átállást azonban szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyva, hirtelen akarták elérni, ami miatt nyilván nem is sikerült. A szabályozások felkészületlenül érték a gazdálkodókat, terményeik nagyrésze elpusztult, és az ottani agrárium, illetve az egész gazdaságuk krízishelyzetbe került. Létezik azonban egy arany középútnak nevezhető kompromisszum a pusztítóan vadkapitalista, és átgondolatlanul, öncélúan „zöld” csapások között.

Talajmegújító, vagy regeneratív mezőgazdaságként hivatkozunk azokra az irányelvekre, amelyek követését ajánlani szoktuk gazdáknak, agrárszakembereknek, termőfölddel rendelkezőknek. Amit szeretnénk elérni, hogy olyan módon termeljünk a természetben, hogy a talaj termőrétege vissza tudjon épülni úgy, hogy a mezőgazdasági termelés közben nem csökken. Ennek alapjai a minimális vagy teljesen abbahagyott talajbolygatás, csökkentett inputhasználat, természetes eredetű tápanyagok, egész éves talajtakarás és gyökérfolytonosság, az állatállomány és növénytermesztés integrációja, visszaépített és fenntartott ökológiai közösségek, valamint változatos vetésforgó és takarónövények.

A természetben a talaj és a benne élő mikroorganizmusok állandó körforgásban vannak a növényekkel együtt. A természetes tápanyag-körforgást ma ahelyett hogy felhasználnák, a hagyományosan alkalmazott mezőgazdasági módszertan szerint szezonálisan elpusztítják, és emberi munkával, valamint szintetikus anyagokkal próbálják utána pótolni a hatását. Ha nem bolygatnánk meg több tíz centi mélyen a talajt szántással, úgy teljesen új szintre emelhetnénk teljes tápanyag-gazdálkodásunkat. A mikorrhiza hálózat folyamatos életbentartása révén a talajbaktériumok képesek tápanyagokat szállítani és segíteni megkötni őket a növényeink számára. Kártevő vagy betegség megjelenésekor, a mikorrhiza hálózatban összekapcsolódott növények képesek egymást preventíven, előre felkészíteni a megfelelő immunválaszra. Tápanyaghiány esetén pedig az egyedek közötti kommunikáció hatékonyabb erőforrás elosztást tesz lehetővé, az egészséges növények a gyengébben fejlődőek felé tudják irányítani a kellő táplálékot.

A szántás generációk alatt rögzült rossz szokás. Az eke forgatásába rengeteg üzemanyagot és időt ölnek, áldozatos munkával jár a mikorrhiza hálózat széttépése, és a lekötött szerves szén szélnek eresztése. Bolygatás és pazarlás helyett a direktvetés, no-till, min-till, strip-till, vertikális művelés, vagy egyéb kímélő módszerekre kell szorítkozni, illetve változatos takarónövény keverékeket használni. Nem szabad újra és újra feltörni a földet, nem szűz területek azok már. Acél helyett használjunk gyökereket; a talajmunkától várt finom, vetésre kész szerkezetet nem gépi technológiánk, hanem talajbiológiánk, vetésforgónk fejlesztésével tudjuk elérni. Az ökológiai másodvetés, azaz takarónövényeink jól megokolt kiválasztásával növelhetjük a monokultúrás termelés sivár biológiai diverzitását, és javíthatunk területeink önfenntartó képességén. A különböző növények más-más szerepet töltenek be az életközösség védekezési rendszerében, a fajok változatossága megtöri a kórokozók és kártevők ciklusait. A talajjavító növénytermesztés bizonyítottan hasznosabb növényeink számára, mintha a hagyományos módszerek szerint hagyjuk a földet “pihenni”.

Hallhatunk olyan optimista számokat, hogy az erdőirtás leállítása és a fakitermelés fenntarthatóságának helyreállítása több szén-dioxidot távolítana el a levegőből, mint amennyit az összes autó termel (ami több, mint egymilliárd darab). Ennél is jelentősebb, hogy a talajban a szén-dioxid megkötésének csupán 2%-os növekedése ellensúlyozhatná a jelenleg kibocsátott üvegházhatást okozó gázok 100%-át. Az erdőgazdálkodás ilyen mértékű átszervezése nagy vállalás lenne, és bár jól hangzik, nehéz kivitelezni. Az elmúlt évtizedekben többen próbálkoztak nagyléptékű erdősítéssel, például 2019-ben Törökország 11 millió facsemetét ültetett. Ennek több, mint 90%-a el is pusztult azóta. A látványosnak szánt, de nem jól megtervezett tömeges fásítási projektek sorra jutottak hasonló sorsra. Ha pedig sikerülne is a globális újraerdősítés, az sem oldana meg mindent, csak a szénelnyelésre adna választ. Ennek a legjobb módja pedig egyáltalán nem is a fásítás, mivel nem az erdők kötik meg a legtöbb szenet. A stabil humuszréteg építése, ami a szerves bomlás hosszú, folyamatos talajba vándorlásával, és felgyűlésével lehetséges, ami a földben való szénmegkötést jelenti.

A gyepek, sztyeppék, füves, virágos rétek sokkal több potenciális szénmegkötésre képesek az erdőknél, egyrészt mert a lágyszárúak alkalmasabbak erre a feladatra, és már csak azért is, mivel több terület alkalmas az ilyen életközösségek fenntartására. Ilyen például az összes mezőgazdasági terület is, amiket erdősíteni nem fogunk tudni, de a humusztartalmukat vissza tudjuk építeni, ha kíméletes, talajmegújító művelést végzünk. És ha vetések közti szünetekben takarónövényekkel vetjük be a földet, a fotoszintézis, így a szén-dioxid megkötés és a glükóz előállítás is folyamatos. Mikor a növény elpusztul, a baktériumok és gombák táplálékául szolgál, majd mikor a mikroorganizmusok pusztulnak el, növelik a talaj humusz készletét és így táplálják az újabb növekedő növényt. Ezzel jelentősen csökkenthetjük tápanyag-kiadásainkat. Előző évben hüvelyeseket vetettél takarónövény-keverékedbe? Idén máris kevesebb nitrogént kell vegyél, hiszen addigra feltáródik belőlük! A természet minél közelebbi utánzása a cél. Nincs szükség annyi takarmányt termelni, se pedig annyi trágyát venni aztán, ha integrálva van a növénytermesztés és állattartás, és mindig számolunk a természetes tápanyag-körforgással.

És az egész folyamat hatékonyabb, ha a lágyszárúakat állatok is legelik, mivel évmilliós evolúciós szimbiózis működik a legelő állatok és legelt növények között, és gyorsabban épül a humusz amennyiben legelik, trágyázzák, tapossák az állatok a területet. Intenzíven művelt monokultúrás táblák is többször legeltethetőek az évben: legeltethető a tarló, vagy éppen a takarónövények is. Tarlólegeltetés helyett manapság a szármaradványokat szokás bedolgozni, vagy bálákba rendezni és elszállítani, majd elégetni. Ez tetemes összegű műtrágyának megfelelő szerves anyag teljes elpocsékolása. Inkább hagyjuk, hogy természetes mulcsot képezzenek a szárak. Ha nincsenek legelő állataink, akkor se aggódjunk, a szármaradványok védik a talajt a szél- és vízeróziótól, a tömörödöttségtől és a kiégéstől, segítenek fenntartani a lazultságot, serkentik a talajéletet, jobb lesz a talajban az aggregátumképződés és föld alatti vízgazdálkodás. A felszínen hagyott maradványokat eredményesebben le is tudják bontani a mikrobák, mintha beforgatnák őket, így sikeresebben felhasználhatja őket a jövő évben következő főkultúránk.

Szintén nagyon fontos, hogy amikor csak tudunk, szerves trágyákat használjunk szintetikus műtrágyák helyett. Műtrágyázáskor a kiadott szervetlen anyagokat le kell bontania a talajéletnek először, hogy a növény számára elérhetőek legyenek. A szerves trágya összetett formában tartalmazza a tápanyagokat, a komplex szénláncokban gazdag étrendet pedig kapásból be tudják építeni a mikrobák és a növények is, így a talajélet és a növények egyszerre, erősebben tudnak indulni. Lehet hogy kevesebbnek tűnik beltartalomra az istállótrágya vagy a granulált szerves trágya, mint a pétisó, de jobban tud hasznosulni, és kevésbé mosódik ki. A talajmegújító technológiával elsősorban nem a rövidtávú tápanyag-szükségletek elégíthetőek ki, viszont hosszú távra rengeteget építünk. Természetesen a humusz réteg visszaépülése évszázados léptékben mérendő folyamat, viszont a szerves anyag növekedése, a jobb talaj vízháztartás, és a természetes tápanyagkörforgás előnyei első évtől érezhetőek lesznek az átállást követően.

Hogy mi mindent kell tenni a valódi fenntarthatóság eléréséhez, és ebből mennyit tudunk mi személyesen teljesíteni, rendkívül eltérő lehet az egyes gazdaságok szintjére lebontva. Az határozza meg elsősorban, hogy milyen a területünk ökoszisztémája, földrajzi adottságai, mi az, amibe belenyúltunk az emberi rendszereinkkel, és ez négyzetméterenként változó lehet. Viszont azt hangsúlyozzuk, hogy minél nagyobb területtel rendelkezünk, annál több felelősséggel bírunk, és annál nagyobb lesz intézkedéseink hatása, minél előbb és minél kiterjedtebben alkalmazzuk őket. Piaci szereplőként érdemes előbb elkezdeni az átállást, amíg még támogatás és kedvezmények is járnak érte (zöld hitelek, Közös Agrárpolitika, karbonkreditek, és minden egyéb).

Hol a pénz ebben? Egyértelmű, hogy a talajmegújító technológia nem a rekordhozamok és bevételek üldözéséről szól, hanem arról, hogy 1 forintból a lehető legtöbb hasznot hozzuk ki. Ha 10 tonna kukoricát elő tudunk állítani 4 tonna kukorica árából, akkor a 6 tonna ára ott marad a zsebünkben. Hiába csinálunk 15 tonnát, ha arra 12 tonna árát ráköltjük előállítás közben. Persze például a precíziós gazdálkodás is segíthet a hatékonyabb inputfelhasználásban, de egészséges talajok nélkül hiába dolgozunk műholdas pontossággal, amit kiszórunk, nem tud hasznosulni.  A termelés optimalizálása, kevesebb gépköltség, kevesebb inputköltség, és összességében kevesebb művelet szükséges a talajmegújításhoz, ez az, amiben ennek a módszertannak nincsen párja.

Kezdjük minél hamarabb a gyakorlatozást, adaptációt, tökéletesítést, hogy a talajmegújító technológia mesterei lehessünk. A jó hír, hogy pénzügyileg teljesen megtérül, hiszen az első évek kivételével biztosan sokkal olcsóbbá válik a termelés, mint a hagyományos mezőgazdaságban megszokhattuk. És utána tartósan olcsó is marad. Ha minden jól megy, utána szinte már csak vetünk és aratunk. Viszont mint mindennel, ezzel is törődni kell 10-15 évet, amíg végigpróbálunk mindent, és megtaláljuk azokat a megoldásokat, melyek gazdaságunkban igazán beválhatnak. Nincs más működő módszer rá, mint hogy kitapasztaljuk a saját talajaink viselkedését és alkalmazkodjunk a szemléletünkkel is.

Kérd egész napos Talajreform szaktanácsadásunkat 50.000 Ft + ÁFA értékben, és vásárold le 3 hónapon belül bármilyen termékünkre! Vágjunk bele együtt! 

 

Lőrinczy Márk cikke először a Mezőhír 2022. márciusi számában jelent meg.